2012. január 31., kedd

HISZEK EGY ISTENBEN,
mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban;
aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától;
szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül;
fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján;
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben.
Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat;
a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát;
a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

2012. január 29., vasárnap

Néha úgy tűnt, hogy a blog nem működik, hiszen az ígért sorozatokat nem mindig tudtuk teljesíteni: akadt olyan nap is, amikor nem volt új bejegyzés. A közeljövőben négyhetes sorozat nem lesz a blogon. Vagy ezen a blogon, vagy új oldalon foglalkozunk majd A hit évével. Tartson velünk továbbra is, és böngéssze az archívumot.

2012. január 24., kedd

A hit útján - 19.

"Egy alkalommal azon gondolkoztam, hogy miért oly nagy barátja a mi Urunk az alázatosság erényének. Egyszerre csak - anélkül, hogy következtetés útján jöttem volna rá - ott állt az eszem előtt ez az igazság: azért szereti annyira, mert Isten az Igazság, az alázatosság pedig az igazság útján való járás. Mert nagy igazság az, hogy mitőlünk semmi jó sem származhat; hogy nyomorultak, hogy semmik vagyunk. Aki ezt nem vallja, az a hazugság útján jár. S minél jobban meg van valaki győződve saját semmiségéről, annál inkább megegyezik a legfőbb Igazsággal, mert az Ő útján halad. Adja meg Isten nekünk, nővéreim, azt a kegyelmet, hogy sohase térjünk le az önismeretnek ez útjáról. Amen."

2012. január 23., hétfő

A hit útján - 18.: Avilai Szent Teréz

Szent Teréz 1515. március 28-án született Ávilaban (Spanyolország). Belépve a Kármelita Rendbe nagy léptekkel indult el a tökéletesség útján, misztikus élményekkel megáldva. Rendje megújításán fáradozva sok megpróbáltatást kellett szenvednie, de töretlen lélekkel minden nehézségen úrrá lett. Tudásban gazdag, és saját misztikus tapasztalataival igazolt könyveket írt. Alba városában halt meg 1582. október 15-én. VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én egyháztanítói címmel tisztelte meg. Emléknapja október 15-én van.
Bővebben itt olvashat róla.

Részlet A belső várkastély című művéből:
Mialatt ma azért imádkoztam, hogy az Úr kegyeskedjék helyettem beszélni -- nekem ugyanis semmi sem jutott eszembe és nem tudtam, miképpen teljesítsem a megbízást -- egy szerencsés ötletem támadt. Mindjárt le is írom, mert azt hiszem, nagyon jó alapul szolgál majd a továbbiakhoz.
 Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van. S valóban, leányaim, ha jól megfontoljuk a dolgot, mi egyéb az igaznak lelke, mint valami paradicsomkert, amelyben az Úr, saját szavai szerint, gyönyörűségét találja. De ha ez így van, vajjon milyennek kell lennie annak a lakásnak, amelyben oly hatalmas, oly bölcs, oly elôkelô s minden kincsekben dúslakodó király találja az ô gyönyörűségét? Nem is képzelhetô semmi sem, amivel az emberi lélek szépségét s óriási befogadó képességét méltó módon lehetne összehasonlítani. Bármennyire éles legyen is az eszünk, errôl nem képes tiszta fogalmat alkotni. De hogy is volna rá képes? Hiszen Istent lehetetlen ésszel felérni, már pedig az Ô saját szavai szerint mi az Ô képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve.
Ha pedig ez így van -- aminthogy tényleg így van -- akkor hiába is fárasztanánk az eszünket: sohasem fogjuk elképzelhetni, hogy mily csodaszép ez a belsô várkastély. Mert bár közötte és Isten között nagy a különbség -- végre is az egyik csak teremtmény, a másik pedig Teremtô -- azonban az a körülmény, hogy Ô Szent Felségének saját szavai szerint az Ô képére van teremtve, eléggé megérteti velünk azt, hogy e lélek szépsége és méltósága mennyire meghalad minden fogalmat. Mily szomorú dolog tehát és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Mily ostobának tartanánk azt az embert, édes leányaim, aki nem tudná megmondani, hogy ki az apja, ki az anyja s milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat. Pedig amúgy nagyjából mégis csak tudnánk vagy mi, hogy lelkünk is van; hallani csak hallottunk róla, meg a hitünk is tanítja! Csakhogy persze nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek benne s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik. Így azután nem csoda, ha nem gondozzuk eléggé, nem vigyázunk arra, hogy folt ne essék a szépségén s nem törôdünk mással, mint a mi testünkkel, amely pedig csupán értéktelen foglalata ennek a gyémántpalotának.
Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek,[4] amelyeket Isten a léleknek ad s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között. Már tudniillik annyira, amennyire magam is értem a dolgot, mert hiszen annyi ilyen kegyelem van, hogy senki sem ismerheti valamennyit, legkevésbé pedig egy olyan hitvány lény, amilyen én vagyok. Pedig az esetben, ha az Úr ezeket a kegyelmeket megadná nektek, be fogjátok látni, mennyire jó volt elôzôleg hallani róluk s tudni, hogy lehetségesek; ellenkezô esetben pedig szolgáljanak ezek az ismeretek ösztönzésül arra, hogy dicsérjétek nagy jóságát. Hiszen az sincs kárunkra, ha az égi dolgokról elmélkedünk s arra a boldogságra gondolunk, amelyet a megdicsôültek élveznek; sôt ellenkezôleg: örülünk neki és törekszünk elérni azt, aminek ôk már birtokában vannak; épp oly kevéssé árthat nekünk az a tudat, hogy az a nagy Isten már e siralom völgyében hajlandó bensôleg egyesülni velünk hitvány földi férgekkel. Ez csak annál nagyobb szeretetre gyullaszt bennünket végtelen jósága és határtalan irgalmassága iránt.
Aki meg találna ütközni azon, hogy Isten már e földi életben ilyen rendkívüli kegyelmeket osztogat, az -- meggyôzôdésem szerint -- nem alázatos és nem szereti felebarátját. Mert hiszen, ha nem így állna a dolog, örülnie kellene afölött, hogy Isten ily kegyelmekben részesíti egyik embertársát; s ezt annál inkább megtehetné, mert hiszen mi sem áll útjában annak, hogy Isten ugyanazokat a kegyelmeket neki is megadja. Hogy lehet annak nem örülni, hogy Isten kinyilvánítja végtelen nagyságát? Mit számít az, hogy kinek a lelkében teszi? Hiszen tényleg olykor nem is lesz más célja, minthogy kimutassa mindenhatóságát, amint tette annak a vaknak esetében, akire vonatkozólag az apostolok azt kérdezték az Úrtól, vajjon személyes bűnei, vagy szüleinek bűnei okozták-e vakságát.[5] Annál inkább mondhatjuk ezt, mert hiszen azok, akik ilyen kegyelmekben részesülnek, gyakran éppen nem szentebbek azoknál, akiknek nem adja meg ôket, amint ezt látjuk Szent Pál és Mária Magdolna esetében. A fôcél mindig az, hogy megismerjük nagyságát és dicsôítsük ôt teremtményeiben.

2012. január 22., vasárnap

A hit útján - 17.

Isten, "aki megközelíthetetlen fényben lakik, a mindenség nyelvén beszél az emberhez: "mert az Ő láthatatlan tökéletességei, örök ereje és istensége, a világ teremtése óta a teremtett dolgok által értelemmel szemlélhetők". De ez a közvetett és tökéletlen ismeret, amely az Istent a teremtmények és a látható világ révén kereső lélek gyümölcse, még nem az "Atya látása", mert "Istent soha nem látta senki" - mondja Szent János. S hogy ennek az igazságnak még nagyobb súlya legyen, hozzáteszi: "az egyszülött Isten, aki az Atya ölén van, Ő magyarázta el". Ez az "elmagyarázás" a maga isteni életének kifürkészhetetlen misztériumában - egységében és háromságában - mutatja meg Istent; Őt, aki megközelíthetetlen fényben lakik. Mindazonáltal Krisztus e "magyarázata" elsősorban ember iránti szeretete, azaz emberszeretete, "filantrópiája" oldaláról ismerteti meg velünk Istent. Az Ő "láthatatlan" tökéletességei ebben egész különlegesen "láthatóvá" válnak, sőt összehasonlíthatatlanul láthatóbbá, mint minden egyéb művében, melyek "teremtettek". Mert Krisztusban és Krisztus által válnak láthatóvá, azaz tetteiben és szavaiban, végül pedig kereszthalálában és föltámadásában.

2012. január 21., szombat

A hit útján - 16.

"Az Eucharisztia, a legnagyobb ajándék, amit Krisztus az Egyháznak adott, a misztériumban megjeleníti Krisztus üdvösségért bemutatott áldozatát: „Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk”. Belőle, „az egész keresztény élet forrásából és csúcspontjából” merít az Egyház zarándokútján, mert benne találja meg minden reményének forrását. Az Eucharisztia ugyanis „erőt ad életünkhöz, elveti bennünk az élő remény magvát, mindegyikünk sajátos mindennapi odaadásához”.
Mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy megvalljuk az Eucharisztiába, „az eljövendő dicsőség zálogába” vetett hitünket, bizonyosan abban, hogy a Krisztussal való közösség, melyet most mint zarándokok a halandó életben megélünk, elővételezi annak a napnak végső találkozását, melyen „hasonlók leszünk őhozzá, mert látni fogjuk őt, amint van” (1Jn 3,2). Az Eucharisztia „az örökkévalóság kóstolója az időben”, isteni jelenlét és Istennel való közösség; Krisztus húsvétjának emlékezete, és természete szerint a kegyelem hordozója az emberi történelemben. Megnyit az isteni jövő felé; Krisztussal, testével és vérével való közösség, ezért részesedés Isten örök életében."

2012. január 20., péntek

A hit útján - 15.

"Amikor a keresztények közösen imádkoznak, az egység megvalósulása közelebbinek látszik. A keresztények sokszorosan széttöredezett, hosszú történelme rendeződni látszik azáltal, hogy az egység forrása, Jézus Krisztus felé törekszenek. Ő „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké!” Az imádság közösségében Krisztus valóságosan jelen van; imádkozik „bennünk”, „velünk” és „értünk”. Ő vezeti imádságunkat a vigasztaló Szentlélekben, akit megígért és megadott Egyházának már az utolsó vacsora termében, amikor az Egyházat a maga eredeti egységében megalapította. 
Az egység felé vezető ökumenikus úton az elsőbbség a közös imádságé, a Krisztus körül lévők imádságos közösségéé. Ha a keresztények megosztottságuk ellenére egyre többször tudnak imádságban találkozni Krisztus körül, egyre inkább ráébrednek, hogy az őket egyesítő tényezőkhöz képest mily kevés az, ami elválasztja őket. Ha egyre gyakrabban és kitartóbban találkoznak Krisztus előtt az imádságban, bátorságot nyernek ahhoz, hogy szembenézzenek a megosztottságok fájdalmas és emberi valóságával, és közösen fognak magukra találni az Egyháznak abban a közösségében, melyet Krisztus minden emberi korlát és gyöngeség ellenére folyamatosan formál a Szentlélekben.

2012. január 19., csütörtök

A hit útján - 14.

II. János Pál: Ima
Jézus, Isten Fia,
Akiben az istenség teljessége lakozik,
Te hívod a megkeresztelteket,
hogy „evezzenek a mélyre”,
bejárva az életszentség útját.
Szítsd fel a fiatalok szívében a vágyat,
hogy a Te szereteted hatalmának
a tanúi legyenek a mai világban.
Töltsd be őket a lelki erősség
és a jó tanács ajándékával,
hogy képesek legyenek az önmagukra
és hivatásukra vonatkozó
teljes igazság felismerésére.

2012. január 18., szerda

A hit útján - 13.

Mai bejegyzésünkben már előre gondolunk Szent Cirill és Metód ünnepére. A szlávok két nagy apostoláról II. János Pál pápa enciklikát írt. Ebből közlünk részleteket. 
"A szaloniki testvérek nem csupán a hit örökösei voltak, hanem az antik görög kultúráé is, mely Bizáncban élt tovább. Azt is tudjuk, hogy ez az örökség milyen jelentős az egész európai kultúrában, és közvetlenül vagy közvetve az egyetemes kultúra szempontjából is. Abban az evangelizációs munkában, melyet úttörőként végeztek a szlávok lakta területeken, példáját adták annak, amit ma "inkulturációnak" neveznek, azaz az evangéliumot beépítették a helyi kultúrákba, egyúttal bevezették e kultúrákat az Egyház életébe.
Szent Cirill és Metód - azáltal, hogy beillesztették az evangéliumot az általuk megtérített népek kultúrájába és azzal eleven egységgé formálták - nagy érdemeket szereztek nemcsak e kultúra kialakításában és fejlesztésében, hanem sok más kultúrában is. Mert minden szláv nép kultúrája a szaloniki testvérpárnak köszönheti kezdetét és fejlődését. A testvérek ugyanis az egyedülálló és zseniális szláv ábécével alapvetően hozzájárultak az összes szláv nép kultúrájához és irodalmához.
A Cirill és Metód által tanítványaikkal együtt lefordított szent könyvek méltóságot és kulturális erőt adtak az ószláv liturgikus nyelvnek, mely hosszú évszázadokon át nemcsak egyházi, hanem hivatalos és irodalmi nyelv is lett, a legtöbb szláv népnél a művelt osztályok nyelve, és főként az összes keleti rítusú szlávok közös nyelve. Ezt használták a krakkói Szent Kereszt-templomban is, melynek közelében telepedtek le a szláv bencések. Itt adták ki először nyomtatásban az e nyelven készült liturgikus könyveket. Ezt a nyelvet használják ma is liturgiájukban a katolikus és ortodox bizánci rítusú szlávok Kelet- és Délkelet-Európában, valamint a Nyugat-Európában élők is, továbbá a horvátországi, római liturgiát végző katolikusok is."

"A kereszténységnek a szlávok között eltelt tizenegy évszázada világosan megmutatta, hogy a szent testvérek öröksége erősebb volt és maradt minden megosztó törekvésnél. Mindkét keresztény tradíció - a Konstantinápolyból eredő keleti és a Rómából származó nyugati - az egyetlen Egyház kebeléből ered, akkor is, ha különböző kultúrák keretében különböző módon törekedtek azonos problémák megoldására. Egy ilyen különbözőség, ha jól értelmezzük eredetét, értékét és jelentőségét, csak gazdagíthatja Európa kultúráját, vallási hagyományát, és megfelelő alapot nyújt a hőn óhajtott lelki megújuláshoz."

"Az egész Egyháznak örömmel kell megemlékeznie Metódról, a szlávok Rómában felszentelt első érsekének apostoli munkájáról. Tizenegy évszázaddal ezelőtt fejezte be működését Cirillel, testvérével együtt. Meg kell emlékeznünk arról, hogy a szláv népek az üdvtörténet színpadára léptek és beilleszkedtek az európai nemzetek közé, melyek már évszázadokkal előbb befogadták az evangélium örömhírét. Mindenki megértheti, milyen nagy örömmel vesz részt ebben az ünneplésben a szláv nép fiai közül az első olyan püspök, kit majdnem két évezred után hívtak meg, hogy foglalja el azt a püspöki széket, mely Szent Péteré volt ebben a városban, Rómában."

2012. január 17., kedd

A hit útján - 12.

II. János Pál imája
Segíts a szenvedésben

Ó Mária, aki Fiaddal együtt végigjártad a keresztutat,
Anyai szívedben gyötrődtél a fájdalomtól, de
nem feledted beleegyező szavadat és
mélységesen bíztál abban, hogy
akinél semmi sem lehetetlen,
be fogja teljesíteni ígéreteit.
Esdd ki számunkra és a jövendő nemzedékek
emberei számára a kegyelmet,
hogy rá merjünk hagyatkozni Isten szeretetére.
Segíts, hogy a szenvedésben, a megvetésben, a próbatételekben,
még ha sokáig tartanak és kemények is,
soha ne kételkedjünk az Ő szeretetében,
Jézusnak, a Te Fiadnak
tisztelet és dicsőség mindörökké, Ámen.

2012. január 16., hétfő

A hit útján - 11.: Boldog II. János Pál pápa

Az első szláv pápa 1920. május 18-án született a lengyelországi Wadowice-ban.  Érettségi után beiratkozott a krakkói Jagelló Egyetemre és egy színjátszó iskolába. Sokat sportolt (síelt, túrázott, kajakozott, úszott és focizott), és különböző színjátszókörökben is részt vett.
1942-ben jelentkezett az illegalitásban működő krakkói szemináriumba. 1946. november 1-jén szentelték pappá. 1951–1953 között teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatott, majd az erkölcsteológia professzora lett.
1958-ban szentelték püspökké és nevezték ki krakkói segédpüspökké. 1964. január 13-án Krakkó érseke lett, 1967. június 26-án pedig bíboros. Részt vett a második vatikáni zsinaton. 1978-ban, VI. Pál pápa halála után tagja volt a konklávénak, amely megválasztotta I. János Pál pápát, aki 33 nap uralkodás után elhunyt. Wojtyła érsek visszatért Rómába, hogy részt vegyen az újabb pápaválasztáson. 1978. október 16-án őt választották pápává.
2005. február 1-jén kórházba szállították. 2005. február 24-én belázasodott és nehezen kapott levegőt, emiatt újra kórházba szállították és gégemetszést hajtottak végre rajta. Március 13-án visszatért a Vatikánba. A húsvéti misét nem tudta pontifikálni, viszont integetett a hívek százezreinek. 
Március 31-én egy fertőzés következtében belázasodott. Április 2-án 21 óra 37 perckor elhunyt. Temetését Joseph Ratzinger végezte. 
2009 decemberében XVI. Benedek „tiszteletreméltó” címmel ruházta fel, ami az utolsó lépés a boldoggá avatás előtt. 2011. május 1-jén XVI.Benedek pápa boldoggá avatta.

Az első napon a Novo Millennio Ineunte apostoli leveléből idézünk egy részletet.
A hit útja

„Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat” (Jn 20,20). Az az arc, melyet az apostolok a feltámadás után szemlélnek, annak a Jézusnak az arcával azonos, akivel mintegy három éven át együtt éltek, s aki most új életének káprázatos valóságáról biztosítja őket, amikor megmutatja nekik „kezét és oldalát” (uo.). Bizonyos, hogy nem hittek neki egykönnyen. Az emmauszi tanítványok csak hosszú lelki út megtétele után kezdtek hinni (vö. Lk 24,13 – 35). Tamás apostol csak a csoda megállapítása után hitt (vö. Jn 20,24 – 29). Valójában őt sem a Feltámadott látása és érintése győzte meg, csak a hit volt képes felfedni előtte titokzatos arcát. Olyan tapasztalat volt ez, melyet az apostoloknak már korábban meg kellett szerezniük Krisztus történeti élete folyamán, szembesülve azokkal a kérdésekkel, melyek minduntalan felötlöttek bennük, amikor Jézus gesztusaival vagy szavaival találkoztak. Csak a hit útján juthatunk el valóban Jézushoz; olyan úton, melynek szakaszait maga az Evangélium rajzolja meg a Fülöp Cezáreájában zajló, ismert jelenetben (vö. Mt 16,13 – 20). Jézus, mint aki meg akarja vonni küldetésének első mérlegét, tanítványait kérdezi arról, hogy kinek vélik őt „az emberek”. Ezt a választ kapja: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának” (Mt 16,14). Helytálló válasz, mégis, milyen távol áll az igazságtól! A nép képesnek bizonyul felfogni ennek a rabbinak valóban kivételes vallási jelentőségét, akinek szavai végtelenül elbűvölik, de nem képes fölébe helyezni őt Isten választott embereinek, akik rajta hagyták nyomukat Izrael történetén. Jézus valójában egészen más, mint ők! „Övéitől” éppen azt a felismerési többletet várja el, mellyel eljuthatnak személye legmélyebb titkához: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15). Csak a Péter által, majd vele együtt a mindenkori Egyház által megvallott hit vezet el titkának leglényegéhez: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16).
Hogyan jutott el Péter ehhez a hithez? S mit kell tennünk nekünk, ha egyre nagyobb meggyőződéssel szeretnénk az ő nyomában haladni? Máté megvilágítja ezt előttünk, mégpedig azokkal a szavakkal, melyekkel Jézus fogadja Péter vallomását: „Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17). A „test és vér” kifejezés az embert és a megismerés általános módját idézi. Jézus esetében ez a mód nem elégséges. A „kinyilatkoztatás” kegyelmére van szükség, mely az Atyától jön (vö. uo.). Lukács hasonló értelmű kijelentést tesz, amikor megjegyzi, hogy ez a párbeszéd a tanítványokkal olyankor zajlott le, amikor Jézus „egyszer egyedül imádkozott” (Lk 9,18). Ez a két egybehangzó megállapítás tudatosíthatja bennünk, hogy az Úr arcát a magunk erejéből nem vagyunk képesek tökéletesen szemlélni, hanem engednünk kell, hogy kézen fogjon minket a kegyelem. Csak a csend és az imádság élménye nyújthatja azt a keretet, amelyben megérlelődhet és kibontakozhat e misztérium legigazabb, leghűségesebb és legszervesebb ismerete. Ennek a misztériumnak legteljesebb összefoglalása János evangélista ünnepélyes kijelentésével történik: „S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14).

2012. január 14., szombat

A hit útján - 10.

A katolikus hit állítólag elavult és ezért nem fogadható már el... A Nap régebbi és még nem veszített fényéből; a víz ősibb és továbbra is oltja a szomjúságot és felfrissít...

2012. január 13., péntek

A hit útján - 9.

Udvardi Erzsébet festménye
(kilencedik állomás)
Részlet Szent Josemaría Escrivá keresztúti elmélkedéséből: IX. állomás - Jézus harmadszor esik el a kereszttel. 
Már csak negyven-ötven lépés a Kálvária csúcsáig, és Jézus harmadszor is leroskad a kereszt súlya alatt. Már nem tud a lábán állni. Ereje elfogyott, fekve marad a földön.
"Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját." (Iz 53, 7)
 Mindnyájan ellene vannak: a városbéliek és az idegenek, a farizeusok, a katonák és a főpapok… Mind a hóhérjai. Anyja, Mária - az én anyám is - siratja.
 Jézus atyjának akaratát teljesíti. Szegény - meztelen. Nagylelkű - még mit meg nem tett volna? "Dilexit me, et tradidit semetipsum pro me" (Gal 2, 20), "szeretett engem, és önmagát adta értem."
 Istenem, add, hogy a bűnt gyűlöljem, szent keresztedet átölelve eggyé legyek Veled, s hogy a Te szeretetreméltó akaratodat teljesítsem. A földi élet koloncait levetve csak a Te dicsőségedet keressem, nagylelkűen, feltétel nélkül, Veled együtt egészen elégő áldozatként adjam magam.

Szempontok az elmélkedéshez:

1. Az Úr nem tud már fölállni, oly súlyosan nehezedik rá nyomorúságunk. Mint egy zsákot, úgy cipelik a kivégzés helyére. Ő mindezt szó nélkül tűri.
Jézus alázatos. Isten megalázta önmagát, hogy minket fölemeljen és dicsőségében részesítsen. Érted most már, miért mondtam neked, hogy tedd a szíved mások lába elé, hogy puhára lépjenek?

2. Mennyi fáradságba kerül a Golgotára eljutni!
 Neked is le kell magad győznöd, hogy az útról le ne térjél. De ez a küzdelem nagyszerű, valódi bizonyítéka Isten szeretetének, aki erősíteni akar minket, mert virtus in infirmitate perficitur - mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében. (2Kor 12, 9)
Az Úr tudja, hogy amikor gyöngének érezzük magunkat, akkor Hozzá fordulunk, forróbban imádkozunk, áldozatkészebbek vagyunk, és erősödik felebaráti szeretetünk is. Így válunk szentekké.
Adj hálát Istennek, hogy a kísértéseket megengedi, és azért is, hogy tudsz küzdeni.

3. Szeretnéd Jézust egészen közelrôl követni? Vedd a kezedbe az Evangéliumot, és olvasd el az Úr kínszenvedésének történetét. De nem elég csak olvasni, hanem át is kell élni. Nagy különbség van a kettő között. Az olvasás régmúlt dolgokat idéz az emlékezetünkbe, az átélés azonban azt jelenti, hogy részt veszünk az éppen zajló eseményekben, mintha mi is szereplők lennénk.
Tárd ki szívedet, és légy az Úr útitársa. S ha egyszer majd úgy érzed, hogy szíved megriad és megfutamodni készül, mert gyáva vagy mint a többiek, könyörögj bocsánatért mindnyájunk gyávasága miatt.

4. Néha az az érzésed, hogy a hullámok összecsaptak a fejed fölött. Nem látod a kiutat. Most tényleg úgy néz ki, hogy lehetetlen a nehézségeket legyőzni.
Ismét elfelejtetted, hogy Isten a te Atyád? Mindenható, végtelenül bölcs, irgalmas. Ő sohasem akar neked rosszat. Gondjaid akkor is javadra válnak, ha nem látod testi szemeddel céljukat.
Omnia in bonum! Uram, a Te bölcs akaratod teljesüljön most és mindenkor!

5. Most látod csak, mennyi szenvedést okoztál te is Jézusnak, s ez fájdalommal tölti el lelked. Milyen egyszerű bocsánatáért könyörögni, és korábbi árulásunkat megsiratni! Lelked most csordultig megtelt az engesztelés iránti vággyal.
 Helyes. De ne felejtsd el, hogy a bűnbánat lényege abban áll - ha ez mégoly nehéznek látszik is - , hogy mindig a pillanatnyi kötelességünket teljesítsük.

A hit útján - 8.

Részletek Escrivá atya gondolataiból:
Az imádság - emlékezz rá - nem abban áll, hogy szép beszédeket mondunk, hogy hangzatos frázisokat vagy vigasztaló beszédeket mondunk...
Az imádság néha egy pillantás az Úrnak egy képére, vagy Anyjának egy képére; máskor egy könyörgés szavakba foglalva; ismét máskor jó cselekedetek felajánlása, a hűség eredményeié...

Mint a katona, aki őrt áll, úgy kell állnunk az Úrnak, a mi Istenünknek ajtajában: ez az imádság. Vagy ahogyan egy kiskutya odabújik a gazdája lábához.
 - És ne habozz azt mondani neki: Uram, itt vagyok, mint egy hűséges kutya; vagy még inkább, mint egy kis szamár, amely nem rúgja meg azt, aki szereti.

Mindannyiunknak "ipse Christus"-nak kell lennünk - Krisztusnak magának. Szent Pál az, aki Isten nevében a lelkünkre köti: "Induimini Dominum Iesum Christum" - öltözzetek Jézus Krisztusba.
 Mi mindannyian - te is! - kötelesek vagyunk ügyelni arra, hogyan öltjük fel azt a ruhát, amelyről az apostol beszél; mindannyian, személy szerint, szüntelenül párbeszédet kell, hogy folytassunk az Úrral.

Imádságod nem szorítkozhat csupán szavakra: valódi tartalma kell, hogy legyen és gyakorlati következményei.

Imádkozni, ez az út, hogy szembeszálljunk minden bajjal, amitől szenvedünk.

2012. január 10., kedd

A hit útján - 7.

Imádság Szent Josemaría közbenjárásáért

Istenem, te a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására számtalan kegyelemmel halmoztad el Szent Josemaría áldozópapot, és hűséges eszközül választottad ki őt az Opus Dei alapítására, amely a hivatásbeli munka és a keresztények hétköznapi kötelességeinek teljesítése által út az életszentségre. Add, hogy én is úgy tudjam alakítani életem minden pillanatát és körülményét, hogy szeresselek Téged, hogy örömmel és egyszerűségben szolgáljam az Egyházat, a Szentatyát és a lelkeket, és így a hit és a szeretet fényével világítsam be a föld útjait. Kérlek, add meg Szent Josemaría közbenjárására, hogy... Ámen.

Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség

2012. január 9., hétfő

A hit útján - 6.: Szent Josemaría Escrivá

Szent Josemaría Escrivá de Balaguer 1902. január 9-én született a spanyolországi Barbastróban, Huesca tartományban. Tizenöt-tizenhat éves korában érezte először az isteni hívás jeleit, és elhatározta, hogy papi pályára lép. Teológiai tanulmányait 1918-ban kezdte meg a Logroñói Szemináriumban, majd 1920-tól a zaragozai San Fancisco de Paula Szemináriumban folytatta, ahol 1922-től szuperiorként tevékenykedett. 1923-ban - teológiai tanulmányaival párhuzamosan - polgárjogi tanulmányokba kezdett a zaragozai egyetemen egyházi hatósági engedéllyel. 1924. december 20-án diakónussá, majd 1925 márciusában pappá szentelték.
Egyházi szolgálatát a perdiguerai plébánián (zaragozai egyházmegye) kezdte, majd Zaragozában folytatta. Mint mindig, 1927 tavaszán is érseki engedéllyel költözött Madridba, ahol fáradhatatlanul folytatta papi tevékenységét minden társadalmi rétegben. Nem sajnálta idejét sem a külváros szegényeitől és rokkantjaitól, sem a kórházak gyógyíthatatlan betegeitől és a haldoklóktól. Káplánnak nevezték ki a Patronato de Enfermos-ban (Betegek Patronátusa), ami a Szentséges Szív Apostoli Dámáinak (Damas Apostólicas del Sagrado Corazón) szociális tevékenysége volt. Ugyanakkor professzorként működött az egyetemi akadémián, miközben doktori tanulmányait végezte polgárjogból, amire ebben az időben csak a madridi egyetemen nyílt lehetőség.
1928. október 2-án az Úr világosan megláttatta vele azt, amiről addig csak előérzete volt. Ennek hatására Szent Josemaría Escrivá megalapította az Opus Deit. Mindig az Úr akaratát követte, így 1930. február 14-én megértette, hogy az Opus Dei apostoli munkáját a nőkre is ki kell terjesztenie. Így új út nyílt meg az Egyházon belül, mely azért jött létre, hogy a mindennapi munka megszentelése által minden társadalmi osztályon belül előmozdítsa az életszentségre való törekvést és az apostolkodást a világban anélkül, hogy az embernek meg kellene változtatnia életállapotát.
1943. február 14-én alapította meg a Szent Kereszt Papi Társaságot (Societas Sacerdotalis Sanctae Crucis), amely elválaszthatatlan egységet képez az Opus Deivel. Ez tette lehetővé annak későbbi engedélyezését, hogy az Opus Dei laikus tagjainak pappá szentelése mellett az egyházmegyés papok is részesüljenek az Opus Dei szellemiségéből és aszkétikájából oly módon, hogy papi szolgálati kötelességeik teljesítésében törekszenek az életszentségre, miközben továbbra is kijelölt ordináriusaik fennhatósága alatt folytatják tevékenységüket.
Szent Josemaría Escrivá 1975. június 26-án hunyt el, miután már évekkel korábban Istennek ajánlotta életét az Egyházért és a pápáért. A római Béke Királynőjének szentelt templom kriptájában temették el. 1975. szeptember 15-én egyhangúlag választották meg utódjául Mons. Álvaro del Portillót, aki hosszú éveken át volt az Alapító legközelebbi munkatársa. Az Opus Deit, amely már kezdettől fogva élvezte az egyházmegyei hatóságok jóváhagyását, majd 1943-ban megkapta az appositio manuum-ot és azt követően a Szentszék jóváhagyását, II. János Pál pápa 1982. november 28-án személyi prelatúrává emelte. Ez volt az a jogi státusz, amelyet Szent Josemaría előre látott és kívánt.
2001. december 20-án II. János Pál pápa hivatalosan elismerte, hogy a Boldog közbenjárása által történt egyik csodának nincs természetes magyarázata, és ezzel Josemaría Escrivá szentté avatása annak utolsó szakaszába érkezett. 2002-ben a bíborosi konzisztórium február 26-i ülésén hozták nyilvánosságra a szentté avatás időpontját: 2002. október 6. (az életrajz forrása: opusdei.hu)

Első alkalommal "Az ima párbeszéd" című írásából idézünk:
Már az ima útján járunk. Hogyan menjünk tovább? Nem vettétek észre, hogy sok férfi és nő azt a benyomást kelti, mintha önmagukkal beszélnének, és szívesen hallgatnák önmagukat? Csak szavak és szavak önmagukkal beszélgetve, fáradhatatlan körökben problémák körül, amelyek gondot okoznak nekik, de közben nincs hely megoldások számára: azt kell gondolnunk, hogy az ilyen emberek egyetlen mozgatója az a beteges élvezet, hogy önmagukat sajnáltassák vagy csodáltassák, semmi egyéb.
Ha valóban teljes nyíltsággal csupán könnyíteni akarunk szívünkön, tanácsot kérünk olyan emberektől, akik szeretnek és megértenek minket. Beszélünk az apánkkal, anyánkkal, feleségünkkel, férjünkkel, testvérünkkel, barátunkkal. Ez már párbeszéd, még ha gyakran nem is annyira szeretnénk valamit, mint elmondani, ami foglalkoztat, kiönteni a szívünket. Kezdjünk el Istennel is így beszélgetni, abban a biztos tudatban, hogy hall bennünket, és válaszol nekünk. A szavaira figyelni fogunk, és megnyílunk neki alázatos, bizalommal teli társalgásban, amelyben szó lesz mindenről, ami elménket és szívünket foglalkoztatja: örömteli és szomorú élményekről, reményekről és csalódásokról, sikerekről és sikertelenségekről, még jelentéktelen mindennapi élményeinkről is. Mert időközben észrevesszük, hogy mennyei Atyánkat minden érdekli, ami ránk vonatkozik.
(...) Ha Istent keressük, akkor egész napunk egyetlen beszélgetéssé alakul át, amely bensőséges és bizalommal teli. Nagyon gyakran mondtam és írtam, de most még egyszer megismétlem: az Úr saját példájával adta tudtunkra, mi az egyedüli helyes mód a Vele való kapcsolatban: a folytonos ima, reggeltől estig és estétől reggelig. Ha mindent könnyen elvégzünk: "Köszönöm Istenem!" Ha jön egy nehéz pillanat: "Uram, ne hagyj el!" És ez az Isten, aki szelíd és alázatos szívű (Mt 11,29), nem fogja kérésünket elutasítani, nem lesz közömbös irántunk, hiszen azt mondja: Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. (Lk 11,9)
...Első dolgunk mindig a beszélgetés Istennel, Atyánkkal. Őt keressük lelkünk központjában. Ne hagyd el ezt, mint jelentéktelen kicsiséget. Ellenkezőleg, ez a soha nem terméketlen benső élet világos jele, az igazi szeretetben kibontakozó párbeszédé. Ha ebben élünk, attól a lelki egyensúly nem szenved kárt, hiszen egy keresztény számára ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, mint a szív dobbanása. 

2012. január 6., péntek

A hit útján - 5.

Ima a kereszt előtt

Fölséges és dicsőséges Isten, 
ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem
igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és értelmet, Uram,
hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.

2012. január 5., csütörtök

A hit útján - 4.

E poetikus együttlétben gyorsan múlnak a napok. Francesco egészen beletemetkezik az imádságba és elmélkedésbe. Gondolatai legszívesebben a Golgota ormán időznek. Hiszen a san damianói jelenet óta a kereszt misztériuma áll vallásos életének középpontjában. Sokat és sokszor gondol a kínszenvedés szívettépő jeleneteire és gyakran keserves könnyeket hullat miattok. Most a magányosság nagy csöndjében még fokozottabb intenzitással éli bele magát Mestere kínjainak szemléletébe. Szinte extatikus állapotba jut, melyet a szent kereszt fölmagasztaltatása ünnepének (szeptember 14.) közeledése még fokoz.
Az ünnep napján már kora hajnalban mély áhítatba merül. Kunyhója ajtaja előtt térdelve s kelet felé fordított arccal így imádkozik: "Óh Uram, Jézus Krisztus, arra kérlek, hogy két kegyelmet gyakorolj velem, mielőtt meghalok: az egyik, hogy amíg élek, amennyire lehetséges, érezzem lelkemben és testemben azt a gyötrelmet, melyet te, édes Uram, keserves kínszenvedésed alkalmával szenvedtél; a másik, hogy - amennyire lehetséges - érezzem szívemben azt a túláradó szeretetet, mely téged, Isten fiát, arra késztetett, hogy értünk, bűnösökért, oly szörnyű kínokat önként magadra vállalj."
Miután sokáig eseng így, értésére esik, hogy Isten teljesíti kívánságát. Ezen ígéretre "az áhítat heve annyira fokozódik benne, hogy a szeretet és szánalom egészen Krisztussá alakítja. S amint így, ebben a szemlélődésben lángol,... az égből hat tüzes és ragyogó szárnnyal egy szeráfot lát leszállani, mely szeráf gyors röpüléssel oly közel jön hozzá, hogy jól láthatja és megkülönböztetheti benne a keresztrefeszített ember képét. Szárnyai úgy vannak elosztva, hogy két szárny a feje fölé terjeszkedik, kettő röpülésre szolgál s a hátralevő kettő egész testét betakarja. Francesco megretten láttára s szívét örömmel és csodálkozással vegyes fájdalom marcangolja. Fölötte örül ugyanis Krisztus kegyes ábrázatának, mely ily nyájasan jelenik meg neki s ily jóságosan tekint rája, de másrészt meg a részvét kimondhatatlan fájdalmát érzi, mivel megfeszítetten látja őt."
"Azután azért is csodálkozik a bámulatos és rendkívüli látomáson, mert jól tudja, hogy a szenvedés gyarlósága nem fér össze a szeráfi lélek halhatatlanságával. A jelenés tehát kinyilatkoztatja neki, hogy ez a jelenés azért tűnik föl neki ilyen formában, hogy megértse, hogy ebben a csodálatos jelenésben nem testi mártírium, hanem lelki lángolás által kell a keresztrefeszített Krisztus hasonmásává átalakulnia."
"Mikor a csodálatos látomás eltűnik, Szent Ferenc szívében a túláradó gerjedelem és az isteni szeretet tüzét, testében pedig Krisztus kínszenvedésének csodálatos képét és pecsétjét hagyja. Minek okából kezein és lábain azonnal feltűnnek a szegek nyomai úgy, ahogyan a szeráf képében megjelent keresztrefeszített Jézus Krisztus testén látta. Kezei és lábai eszerint közepükön szegektől általütötteknek tetszenek. A szögek feje a tenyereken és a lábfejek felső részén domborodik, hegyük a kézfejeken és a talpakon van s a húsból kinyúló részük annyira visszahajlott, hogy görbületeikbe mint valami gyűrűbe, az ujjat könnyen be lehetne dugni. A szögfejek kerekalakúak és feketék. A jobboldalon hasonlatosképpen egy forradatlan piros és véres lándzsaseb jelenik meg, mely utóbb Szent Ferenc szent melléből gyakran vért szivárogtat s csuháját és alsóruháját is összevérzi."
Így a poverello a stigmatizáció szent misztériuma révén testben is hasonlóvá lesz szeretett Mesteréhez. A ,szentséges sebhelyek'' történeti valóságában nem lehet kételkedni. Annyi és oly meggyőző bizonyság áll rendelkezésünkre, hogy még a legtúlzóbb hiperkritika is kénytelen velök szemben kapitulálni. Legnyomósabb ezek között magának a szentnek rögtön a stigmatizáció extatikus hangulatában írott fönséges dicsérete, melynek nehezen kibetűzhető eredetije jelenleg az assisi S. Francesco kolostor egyik legdrágább kincse. A hálának és az örömteli elragadtatásnak olyan szenvedélyes lángja lobog az egyszerű köntösű költeményben, aminőre csak az Istenbetemetkezés legmagasabb fokára jutott szeráfi lélek képes. Szövege a következő:
"Te vagy egyedül szent, Úr Isten, ki csodákat művelsz. Te erős vagy. Te nagy vagy. Te fölséges vagy. Te mindenható vagy szent Atyánk, égnek és földnek királya. Te háromság vagy Úr Istenünk és egység és minden jóság. Te jóság vagy, minden jóság, legfőbb jóság, élő és igaz Úr Isten. Te szeretet vagy, tiszta szeretet. Te vagy a bölcsesség. Te vagy a türelem. Te vagy a biztonság. Te vagy a nyugalom. Te vagy az öröm és örvendezés. Te vagy az igazság és mérséklet. Te vagy minden gazdagságunk és elégségünk. Te vagy a szelídség. Te vagy védelmünk. Te vagy őrzőnk és védelmezőnk. Te vagy az erősség és menedék. Te vagy a mi reményünk. Te vagy a mi hitünk. Te vagy a mi nagy édességünk. Nagy és csodálatos Úr, mindenható Isten és könyörülő Megváltó vagy."
A drága ereklye hátsó oldalán ugyancsak a szent eredeti kézírásában ez a Leone testvérnek szóló áldás olvasható: "Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged. Mutassa neked orcáját és könyörüljön rajtad. Fordítsa hozzád orcáját és adjon neked békességet. Az Úr áldjon meg téged Leo testvéri." E szavak után következik a nagy T betű, a kereszt szimbóluma, melyet Francesco kézjegyül használ és alatta koponya.
E minden kétségen felül álló történeti dokumentum bizonyító erejét még fokozza, hogy Leo testvér az áldás fölé írott finom gyöngybetűs soraiban pontosan elmondja a dicséret keletkezésének körülményeit: "Szent Ferenc két évvel halála előtt Alverna hegyén negyvennapos böjtöt tartott Isten Anyja, a Boldogságos Szűz Mária és Szent Mihály arkangyal tiszteletére, Nagyboldogasszonytól Szent Mihály ünnepéig. És az Úr keze érintette őt: a szeráf megjelenése és a vele való beszélgetés és Krisztus sebhelyeinek testébe nyomása után a túloldalon olvasható dicséretet készítette és sajátkezűleg leírta, így adván hálát Istennek a vett jótéteményért." Az áldás után pedig ezt olvassuk: "Ezen áldást Szent Ferenc sajátkezűleg írta nekem, Leo testvérnek."
Francesco a megrendítő esemény után még nagyobb áhítattal és még több bensőséggel folytatja tovább a negyvennapos böjtöt. Sebhelyeit eleinte még bizalmas barátai előtt is gondosan rejtegeti. De csakhamar belátja, hogy a titok teljes megőrzése lehetetlen. Ha más nem, a ruháin gyakran mutatkozó vérfoltok előbb-utóbb el fogják árulni. Mindamellett fél Isten titkait nyilvánosságra hozni és sokáig nem tudja eldönteni, vajon el szabad-e mondania a szeráfi látomást és a szentséges sebhelyek vételét. De Illuminato testvér biztatására, hogy a vett jótéteményeket nemcsak magáért, hanem másokért is kapta, végre mégis megembereli magát és nagy szorongások közepett elmondja a látomás módját és alakját. De egyúttal hozzáteszi, hogy Krisztus a jelenés alkalmával olyanokat is mondott neki, melyeket életében soha senkivel sem közölhet.
A böjt végeztével megoszlik a kicsiny társaság. Masseo testvér Angelo, Illuminato és Silvestro testvérekkel visszamarad a szenthegyen, Francesco pedig Leone testvér kíséretében már szeptember 30-án visszaindul Assisiba. Nehéz szívvel válik meg szent örömeinek kicsiny tanyájától. Érzi, hogy nem látja többé viszont. Szeméből könnyek patakzanak, miközben ajkai áldást rebegnek: "Éljetek békében, kedves fiaim! Isten áldjon benneteket, drágalátos gyermekeim! Testem távozik ugyan tőletek, de szívemet nálatok hagyom. Elmegyek Isten juhocskájával; a Santa Maria degli Angelihez megyek s nem térek többé vissza. Távozom innen. Ég veled. Ég veletek. Ég veled hegy. Addio, addio, Monte Verna! Isten veled, angyalok hegye! Isten veled, drágalátosom! Isten veled, drágalátosom! Köszönöm sólyom testvér hozzám való jóságodat! Isten veled, Isten veled, függő szirt, már nem megyek többé látásodra! Isten veled, kőszikla! Addio, addio, addio meredek sziklafal, mely kebledre öleltél, mikor a sátán oly csúfos kudarcot vallott! Sohse látjuk többé egymást! Isten veled, Santa Maria degli Angeli! Anyja az örök Igének, íme oltalmadba ajánlom fiaimat!"
E szavakkal végleg búcsút int zokogó társainak, akik úgy érzik, mintha mindannyiok szívét magával vinné s Leone testvér és egy jámbor paraszt társaságában lassan lefelé indul. Mivel szögekkel átvert lábaival nem bírja a gyaloglást, a paraszt szamarán vág neki a hosszú útnak. Tekintete minduntalan visszatér a kedves bércekre, melyekhez immár életének legszentebb emléke fűzi. Minél messzebbre távolodik tőlük, annál szívesebben mereng el ködbe, felhőbe temetkező körvonalaikon.
A Monte Foresto (=Casella) ormán, az utolsó helyen, honnét még elér tekintete a mind jobban elmosódó csúcsig, leszáll szamaráról, térdre borul s forró imádság után megáldja a szent hegyet s e szavakkal int neki végbúcsút: "Ég veled Isten hegye, szent hegy, mons coagulatus, mons pinguis, mons in quo beneplacitum est Deo habitare. Addio Monte Alverna. Áldjon meg az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten! Béke veled! Nem látjuk többé egymást." Utána még hosszan elmereng a távolság ködén át bizonytalanul szétfolyó körvonalakon, azután tovább indul s Alverna, az új Golgota végképp belevész a messzeségbe.

2012. január 4., szerda

A hit útján - 3.

Ma és holnap nem kifejezetten Szent Ferenc műveiből olvashatnak idézeteket, hanem egy tanulmány részét közöljük két részben. Balanyi György írása ez, melyet a Szent István Társulat 1925-ben adott ki. A szerző a szent életének két évét ragadja ki: 1223, 1224. A téma a ferences teológia jellemzői miatt, de XVI. Benedek pápa karácsony éjféli miséjén elmondott homíliája miatt is aktuális. 

Betlehemtől a Golgotáig - I.
Francescót mélyen lehangolja törekvéseinek kudarca, de rendületlen hite és aktivitást szomjazó temperamentuma egy pillanatig sem engedik elcsüggedni. A melankólia és a pesszimizmus teljesen idegen lényétől. Mások kislelkűségéből csak arra merít ösztönzést, hogy maga annál nagyobb odaadással dolgozzék eszményei megvalósításán. A legenda néhány szóval találóan jellemzi ekkori lelkiállapotát: ,,Hogy az ige, melyet az Úr szájába adott, gyümölcstelen ne maradjon, legalább a saját személyére nézve igyekszik teljesíteni, hogy megkapja érte jutalmát az Úrtól. Ebben a gondolatban aztán megnyugvást és vigasztalást talál.''
De egyébként is éppen ezekben a küzdelmes években több olyan örvendetes mozzanat merül fel körötte, mely sok tekintetben kárpótolja a káptalanokon szerzett keserves tapasztalatokért. Ilyen mindjárt rendjének feltartóztathatatlan tovaterjedése. Az 1221-i káptalan újra fölveszi a németországi misszió tervét. Speyeri Cézár testvér huszonheted magával még ezen év őszén (október 8-án) átkel a Brenner hágón, megjelenik Augsburgban s gyors egymásutánban megveti alapját a würzburgi, mainzi, kölni wormsi, speyeri, strassburgi, regensburgi és salzburgi kolostoroknak. Az új provincia hihetetlenül rövid idő alatt fölvirágzik s mind messzebbre hatol föl északnak. Nem telik bele két esztendő s már Észak-Németországot is elárasztja telepeivel. (Hildesheim, Braunschweig, Goslar, Halberstadt, Magdeburg).
Mivel Franciaországot és Spanyolországot még az első nagy missziós vállalkozás idején magok részére hódítják a testvérek, a nyugati nagy államok közül már csak Anglia van hátra. Az 1224. évi káptalan ezt is sorra keríti. Pisai Agnellus testvér nyolc társával átkel a tengeren (szeptember 10-én) s Canterburyban, Londonban és Oxfordban megalapítja az első franciskánus kolostorokat.
E tüneményes sikerek kézzelfogható bizonyságai annak, hogy a regulaszerzéssel kapcsolatos villongások semmivel sem csökkentik a franciskánus eszmény páratlan vonzóerejét. Még klasszikusabb bizonyság erre, hogy a mozgalom legszélesebb körökre szánt hajtása szintén ezidőtájt bontakozik ki nagyobb arányokban. A harmadik rend alapításáról semmi bizonyosat nem tudunk. A legenda előadása szerint Francesco Cannara lakóinak ígéri meg először egy olyan szervezet létesítését, mely a világban élő hívek számára is lehetővé teszi eszméinek követését. Valószínű azonban, hogy sokkal korábban, talán mindjárt megtérése után gondol ilyen szervezetre. Sőt az sem lehetetlen, hogy az első hónapok bizonytalanul imbolygó tervezgetéseiben egy minden ember befogadására szánt bűnbánó társaság, tehát lényegében a harmadik rend alapítása játssza a főszerepet, melyet csak később szorít háttérbe a szerzetalapítás gondolata. Bizonyos, hogy követői között korán akadnak olyanok, akik körülményeiknél fogva vagy pedig a kellő elszántság hiányában nem tudnak egészen elszakadni a világtól, de viszont az első testvérek életében fölragyogó eszmény szépségének varázsa alól sem tudják kivonni magokat.
Így egészen sajátos, újszerű feladat áll elő: a szerzetesi eszményt bizonyos fokig össze kell egyeztetni a világi életmóddal. Francesco úgy oldja meg a feladatot, hogy a hozzáforduló csoportok számára szabályzatot készít, melynek mindegyre kicsengő vezérmotívuma az evangéliumi értelemben vett lelki szegénység, alázatosság és tevékeny felebaráti szeretet. Ilyen módon egymástól függetlenül egész sereg bűnbánó testvérület keletkezik, melyeket azonban az eszmei közösségen kívül semmi sem fűz egymáshoz. Közelebbi kapcsolatba csak 1221-ben kerülnek egymással, mikor a világi hatóságok zaklatása felhívja rájok Hugolin bíboros figyelmét.
A kiváló főpap kötelességének érzi, hogy protektori minőségében a gondjaiba fogadott mozgalom ezen ifjú hajtása iránt is érdeklődjék s megfelelő szervezéssel életképességet és fejlődési lehetőséget biztosítson számára. Haladéktalanul érintkezésbe lép tehát a poverellóval és vele együtt elkészíti az első közös szabályzatot, mely lehetővé teszi az eddigi embrionális és széttagolt rend egységes fejlődését. Ennyiben tehát igazuk van a krónikáknak, amikor 1221-re teszik a harmadik rend keletkezését. Bizonyos hogy nagyobb mérvű fölvirágzása csak ezután következik be. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekből férfiak és nők, ifjak és öregek, szegények és gazdagok százával és ezrével csatlakoznak hozzá. Igazi tömegmozgalom indul meg, mely arányaival és mélységével rendkívül sokat tesz a franciskánus eszmék és törekvések népszerűsítésére s a szociális és gazdasági ellentétek tompítására.
Francescót kétségtelenül örömmel tölti el e sikerek szemlélete. Szívében mélységes hálát érez Isten iránt, aki végtelen jóságában ennyi leereszkedést tanúsít kicsiny szolgájához. Örömének és hálájának nyilvánítására minden kínálkozó alkalmat megragad. E tekintetben különösen kapóra jön neki a karácsony közelsége.
Hiszen a karácsony valamennyi között legkedvesebb ünnepe, melyet mindig különös áhítattal szokott megülni. Kísérői, barátai előtt gyakran példázgat: ,,Ha módomban volna beszélni a császárral, térdenállva arra kérném, hogy Isten iránti szeretetből és hozzám való jóságból törvényileg tiltsa meg pacsirta nővéreinknek elfogását, megölését vagy kínzását. Hasonlóan a városi hatóságokkal s a kastélyok és falvak uraival köteleztetném alattvalóikat, hogy karácsony napján gabonával és más szemekkel hintsék be az utakat és tereket, hogy pacsirta nővéreinknek és más madaraknak legyen mit enniök e nagy napon. E szent éjszakán az isteni gyermek iránti tiszteletből, kit anyja, a Boldogságos Szűz jászolba fektetett, mindenkinek elegendő élelmet kellene adnia ökör és szamár testvéreink számára. Úgyszintén a gazdagoknak rajta kellene lenniök, hogy a szegények jóllakottra ehessék magokat.'' Máskor meg ezt mondja: ,,Azt akarom, hogy e napon még a falak is húst egyenek.''
A karácsony ünnepe tehát mindig öröm és boldogság a szent patriarcha számára. De most még a szokottnál is több bensőséggel és áhítattal készül megülni. Az ünnepség színhelyéül az előtte oly kedves Rieti-völgy egyik festői remeteségét, a greccióit választja ki. Már jó előre magához hívatja egyik grecciói barátját, aki meleg kegyelettel csügg rajta és megkéri, hogy készítsen el mindent, amire szükség van. Azután megüzeni a közeli kolostorok lakóinak és a környék népének, hogy a szent éjszakán jelenjenek meg a grecciói erdőben.
A kitűzött időben csakugyan megmozdul az egész környék. Az ünneplés szokatlansága és a szent látásának reménye mindenfelől nagy tömegeket vonz. Az erdő szinte nappali fényben úszik a fáklyák sokaságától s a sziklák mindenünnen szent énekek hangjait verik vissza. Az emberek mind a remeteség közelében ásító sziklaüreg felé sietnek, ahol valóban szokatlan látvány fogadja őket: egy szénával telt jászol, előtte ökörrel és szamárral: minden úgy, ahogyan az első szent éjszakán Betlehemben lehetett. Nemsokára megérkezik a szent is és kimondhatatlan örömmel szemléli a gondos előkészítést. Azután kezdetét veszi az éjféli mise, melyhez oltárul a jászol szolgál.
Francesco mint diákonus az evangéliumot énekli. ,,Hangja, erős hangja, behízelgő hangja, tiszta hangja, csengő hangja mindenkinek szívébe markol.'' Az ének befejeztével prédikálni kezd az isteni kisded születéséről és Betlehemről. Beszéd közben, valahányszor a betlehemi kisdedet említi, a Betlehem szót mindig bégető bárányka módjára ejti s a szertelen szeretettől lángadozva ajkait nyalja, mintha valami édességet ízlelne. És íme, míg beszél, grecciói barátjának, Giovanni Vellitának úgy tetszik, mintha a jászolban egy valódi kisdedet látna halálhoz hasonló mély álomban szenderegni. Mikor azonban a poverello odalép hozzája s karjaiba veszi, a gyermek egyszerre megelevenedik és édesen rámosolyog. De nem is csoda, teszi hozzá a jámbor legendaíró, mert Jézus sokak szívében tényleg meghalt vagy legalább mély álomba merült, míg csak hűséges szolgája, Ferenc testvér szavával és tetteivel újra életre nem keltette.
A bensőséges és minden ízében poetikus ünnep rendkívül mély hatást gyakorol a jelenlévőkre. A hívő kegyelet mindjárt csodákról kezd suttogni, melyek a gondosan megőrzött jászolbeli széna által történnek. ,,Később a jászol helyén templomot emelnek az Úrnak s benne oltárt állítanak Szent Ferenc atyának tiszteletére, hogy ahol valamikor oktalan állatok fogyasztották a szénát, ott testök és lelkök javára hívő emberek vegyék magukhoz a Szeplőtelen Bárány, a mi Urunk Jézus Krisztus testét, aki kibeszélhetetlen nagy szeretetében önmagát adta érettünk.'' De nemcsak a jelenlévőkre és a kortársakra, hanem az utókorra is nagy hatással van a grecciói karácsony. A betlehemi jászol állításának szokása tulajdonképpen csak ettől fogva lesz általánossá s így joggal a franciskánus szellem kisugárzásai közé számítható.
A szép ünnep után Francesco huzamosabb időt tölt a grecciói csöndes remeteségben. Karácsony után itt tölti a húsvéti ünnepet is (1224. április 21.). Éppen ebédhez készül, mikor észreveszi, hogy a testvérek a szent nap örömére és egy vendég miniszter tiszteletére a szokottnál jobban feldíszítették az asztalt: fehér abrosszal terítették be s a szokásos kupák helyett üvegpoharakat helyeztek rá. Igénytelenséghez szokott szemét annyira bántja ez a látvány, hogy rögtön elhatározza, hogy megfelelő oktatásban részesíti a testvéreket.
Óvatosan kioson tehát a szobából, odakint fejére teszi egy koldus elnyűtt kalapját, botot vesz kezébe és mikor bent már mindnyájan elhelyezkedtek, odaáll az ajtó elé és panaszos hangon beszól: ,,Az Isten szerelméért adjatok egy kis alamizsnát egy szegény és beteg vándornak.'' A testvérek azonnal behívják: ,,Lépj be jó ember, annak szerelméért akinek nevére hivatkoztál.'' Mily nagy azonban megdöbbenésök, mikor a várt idegenben szeretett mesterökre ismernek. Meglepetésökben és röstelkedésökben szóhoz sem tudnak jutni. A szent pedig fogja tányérját, odaül vele a földre s azután így szól: ,,Most legalább úgy ülök, ahogyan egy kisebb testvérnek illik ülnie.''
Majd a testvérekhez fordulva így folytatja: ,,Bennünket sokkal inkább köteleznek az Isten Fia szegénységének példái, mint más szerzeteseket. Az imént azonban csak gondosan elkészített és földíszített asztalt láttam s nem ismertem föl benne az ajtóról-ajtóra kéregető szegények asztalát.'' A testvérek megértik a tanítást; némelyek hangosan felzokognak meghatottságukban, otthagyják a feldíszített asztalt s odatelepednek a szent alapító mellé a földre.
Francesco szokatlanul hosszú grecciói tartózkodásában hihetőleg része van annak a körülménynek is, hogy elgyötört szervezete hovatovább egészen fölmondja a szolgálatot. A betegség mindjobban elhatalmasodik rajta s hetekre, sőt hónapokra az ágyhoz szegezi. Emiatt nem vehet részt az 1224. évi káptalanon sem. Mivel azonban határtalan buzgalmában gyötrő kínjai közepett sem tud meglenni apostolkodás nélkül, élő szó helyett az írott szó hatalmához folyamodik. Fennmaradt levelei közül minden valószínűség szerint ezidőtájt írja a káptalanhoz, az összes papokhoz, az összes őrökhöz és az összes hívekhez intézetteket.
E leveleken ugyanaz a bensőség, megkapó közvetlenség és bájos naivság ömlik el, mely egész egyéniségét jellemzi. Tartalmukban kevés a változatosság -- hiszen lényegileg mindig ugyanazokat a gondolatokat variálják, -- de hangjukban annál több az életteljesség. Minden szavok mögött ott érezzük a poverello kedves és szeretetreméltó egyéniségét, aki lábaikat csókolva és oly szeretettel, aminőt érez, kéri testvéreit, hogy amennyire tőlük telik, teljes tisztelettel és a legnagyobb dicsőítéssel adózzanak a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges testének és vérének, tiszteljék a Boldogságos Szüzet s végezzék buzgón papi kötelességöket ,,nem a dallamos hangra, hanem a lelkek összhangjára helyezve a fősúlyt, hogy a hang egybehangzó legyen a lelkülettel, a lelkület pedig Istennel és így tiszta lelkökkel járjanak kedvében az Úrnak, ne pedig az emberek fülét gyönyörködtessék pajzánul csapongó hangjukkal.''
Valóban, ha több írás nem maradt volna ránk Francesco kezéből, e négy levél is elegendő volna páratlanul finom és gyöngéd lelkületének, magasan lobogó eszményiségének és soha el nem pihenő apostoli buzgalmának megismerésére. A világirodalom irdatlan rengetegében bizonyára nagyon kevés azon művek száma, melyekről több joggal lehetne elmondani, hogy írójuk egész egyénisége bennök van.
De bármennyire beleviszi Francesco egész lelkét leveleibe, az írásbeli apostolkodás mégsem elégíti ki. Érzi, hogy nem írásra, hanem cselekvésre született. Ezért, mihelyt valamennyire fölépül, ismét visszatér megszokott életmódjához. 1224. nyarán a közben megszokott és megszeretett Alverna hegyére indul, hogy Szent Mihály arkangyal tiszteletére negyvennapos böjtöt tartson. Útitársakul legbizalmasabb barátait: Leone, Masseo, Angelo, Illuminato és Silvestro testvéreket viszi magával, kiknek társaságában zsolozsmázással és istenes beszélgetésekkel tölti a nap nagy részét. De elgyengült teste nem bírja lelke szárnyalását követni. Erői ismételten felmondják a szolgálatot úgy, hogy társai kénytelenek valami szállító alkalmatosság után nézni. Kérésökre egy környékbeli szegény földmíves készségesen felajánlja szamarát, sőt maga is velök tart és nagy kímélettel a csacsi hátára segíti a szentet. Útközben azonban nem tudja megállni, hogy meg ne kérdezze tőle: ,,Mondd csak, te vagy az assisibeli Ferenc testvér?'' És amikor Francesco igenlőleg felel, kedves naivitással így szól hozzá: ,,Akkor hát csak iparkodj, hogy olyan jó légy, mint amilyennek tartanak, mert sokan bíznak benned. Figyelmeztetlek, nehogy az emberek csalódni találjanak.'' Francesco egy cseppet sem ütközik meg e furcsa intelmen, hanem ellenkezőleg nyomban leszáll a szamárról, odaborul a pór elé, megcsókolja lábát és alázatosan megköszöni, hogy ilyen kegyes szeretettel jóra serkenti.
Az alázatosság ezen újabb fényes diadala után mindnyájan tovább folytatják útjokat a hegy meredek lejtőjén. Mikor a tulajdonképpeni csúcs lábához érnek és egy kis időre leülnek pihenni, egyszerre a madarak nagy sokasága rajzza körül őket. A kedves vendégek egy része a szent fejére, más része meg vállaira, karjaira, ölébe és lábai elé telepszik, s valamennyi hangos énekszóval és nagy szárnycsattogtatással mutatja örömét. Francesco boldogan szemléli a tarka sokaságot és örömtől repeső szívvel mondja kísérőinek: ,,Azt hiszem drágalátos testvéreim, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak tetszik, hogy mi e magányos hegyen lakjunk, mivel jöttünkön madár húgocskáink és öcséink ennyire örvendeznek.'' Erre újból neki indulnak és meg sem állnak, míg csak célhoz nem érnek.
Odafönt a már korábban berendezett kis kolostorban szállnak meg. Itt fogadják Orlando gróf látogatását, aki megérkezésök hírére azonnal hozzájuk siet és bőven ellátja őket alamizsnával. Távozása után Francesco különválik társaitól és egy kis kunyhóban vonja meg magát, melyet a kolostortól jó kőhajításnyira egy gyönyörű bükkfa tövében állítanak számára. De itt csak rövid ideig marad. A kunyhó túlságosan közel esik a kolostorhoz s nem elég csöndes ahhoz, hogy lakója egészen magába tudjon mélyedni. Ezért már néhány nap múltán más, alkalmasabb hely után néz. Hosszas fürkészés után talál is egyet, melyhez azonban csak úgy tud hozzáférkőzni, hogy Leone testvér segítségével egy ledőlt fatörzzsel áthidalja az előtte tátongó irdatlan sziklahasadékot.
Ide, e kietlen kőrengetegbe vonul Francesco s Nagyboldogasszony ünnepén hozzákezd a tervezett böjthöz. Társainak szigorúan meghagyja, hogy senkit se bocsássanak hozzá, se maguk ne zavarják csöndes magányában. Egyedül Leone testvérnek engedi meg, hogy napközben egyszer fölkeresse egy kevés kenyérrel és vízzel, úgy szintén éjjel a matutinum idején. Mindenkit eltilt magától, csak a sólyomtestvért tűri meg, sőt nagyerős barátságot köt vele. A derék madár ott fészkel kalyibája közvetlen közelében és éjjelente, mikor elérkezik a matutinum mondásának ideje, hűségesen fölébreszti kiabálásával és szárnycsattogatásával. Ha még oly mélyen alszik is, mindaddig nem hagy neki nyugtot, míg csak föl nem kel. De ha szokottnál fáradtabban hajtja nyugvóra fejét vagy gyöngélkedik, akkor valamivel hosszabb alvást enged neki.
(A második rész holnap!)

2012. január 3., kedd

A hit útján - 2.


Szent Ferenc: Salutatio Beatae Mariae Virginis

Üdvözlégy, Úrnőnk,
szentséges Királynénk, Istennek szent szülője, Mária,
ki szűz lévén templommá lettél,
és választottja a szentséges mennyei Atyának,
ő szentelt meg téged szentséges szerelmes Fiával
és a Vigasztaló Szentlélekkel.
Minden kegyelem teljessége és minden jóság
lakozott és lakozik tebenned.
Üdvözlégy te, Isten palotája;
Üdvözlégy te, az ő lakozó sátra;
Üdvözlégy te, az ő lakóháza.
Üdvözlégy te, az ő palástja;
Üdvözlégy te, az ő szolgálója;
Üdvözlégy te, az ő anyja,
legyetek üdvözölve ti, szent erények mind,
kik a Szentlélek kegyelméből és megvilágosításából
a hívek lelkébe ereszkedtek,
hogy a hitetleneket Istenben hívő emberekké
formáljátok át.

2012. január 2., hétfő

A hit útján - 1.: Assisi Szent Ferenc

Sorozatunk számozása az új évben új számozással indul, mely harmadik nagy részéhez ért. A keresés megkönnyítése érdekében most arab számokkal jelezzük a részeket. Januárban ismét négyen vezetnek minket (a Szentlélek mellett): Assisi Szent Ferenc, Szent Josemaría Escrivá, Boldog II. János Pál pápa és Avilai Szent Teréz. Mindegyikük az Egyház nagy szentjei közé tartoznak. Ketten a középkori megújulás (új evangelizáció) alakjai, ketten pedig napjaink új evangelizációjának jelentős alakjai. 
Assisi Szent Ferenc élete nem ismeretlen számunkra. Születése idején, 1182-ben Assisi két, egymás ellen harcoló társadalmi csoportra oszlik: a tehetősebb nemesi rétegre és az alacsony rangú népre. A Bernardone család a kisebbekhez tartozik, ahová azok az újgazdagok is tartoznak, akik majd idővel elnyomják a majorest. Később Ferenc megtudja az Evangéliumból, hogy a kisebbek az isteni ígéret hordozói, a nagyok csak akkor, ha kisebbekké lesznek. Ezért adja közösségének a ,,fratres minores'', a kisebb testvérek nevet.
A kis Francesco az anyagiakon felül szellemiekben és erkölcsiekben is jelentékeny örökséget nyer szüleitől, különösen anyjától. Finom és törékeny termetén kívül tőle örökli megnyerő modorát, minden emberi szenvedés iránt fogékonyra hangolt kedélyét, dalos kedvét s mindenekfölött költői és művészi hajlamát, mely egész életpályáján hű kisérője marad. Atyja, úgy látszik, kevesebb hatással van rája. Pietro di Bernandonét rideg üzletembernek mutatják be a források, akit mindenekelőtt a haszon érdekel. Csupaszív feleségével szemben merőben észember s mint ilyen, érzéketlen fia magas eszményisége és finom költői lénye iránt. Ha feltesszük is, hogy a legendák hatás kedvéért itt-ott erősebb színeket használnak jellemzésére, a később bekövetkezett tragikus összeütközés nyilvánvalóan mutatja, hogy apa és fiú merőben ellentétes természetek.
A világfi Ferencet egy betegség döbbentette rá, hogy mennyire léha életet élt. Perugiában fogságban volt - az assisiek ugyanis háborút viseltek Perugia ellen -, amikor „magasabb rendű dolgokról” kezdett gondolkodni: lovag akart lenni, s már nem a pénz, hanem a dicsőség és a hírnév vonzotta.
Az Aquila felé vezető úton fordulat áll be az életébe. „Mond csak Ferenc - kérdezi álmában egy hang -, ki adhat neked többet: az úr vagy a szolga? Az Úr - felelte Ferenc. Hát akkor miért hagyod el az Urat a szolgáért, a Herceget az alattvalóért?” - Ferenc szemében ekkor a világról lehull a lepel: minden ember csak szolga, nincsenek urak. Csak egyvalaki úr, és ő minden teremtmény felett áll. Csak ő tarthat igényt szolgálataira. – Mi az akaratod Uram? - kérdezte Ferenc. Térj vissza a földre, ahol születtél, és ott megmondják neked, mit kell tenned.
Hazatér: a több ima és a templomok csendjében végzett elmélkedés segítségével igyekszik megismerni Isten akaratát, életére vonatkozóan.
A leprással való találkozás döntő hatással van élete további alakulására: „… míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása… az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük,az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére”. (Végrendelet)
1205-ben a San Damiano-i romos kápolnában imádkozás közben megszólal a kereszt: „Ferenc menj és építsd újjá egyházamat…” Azonnal hozzálát a romos kápolnák kijavításához. Assisi környékén felújít három romos kápolnát: a San Damianot, a Szent Pétert és a Porciunkulát, ami fölé később felépítik az Angyalos Boldogasszony bazilikát.
Igazi fordulat 27 éves korában következik be, amikor a szentmisében, az evangéliumi szakasz arról szól, hogy Jézus a tanítványokat kettesével küldi szét hirdetni az evangéliumot, és azt mondja nekik: „Menjetek és hirdessétek: közel van a Mennyek országa. Gyógyítsatok meg a betegeket, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki…”. Ferenc az élet értelme után kutatva az evangéliumba ütközik. Felszabadul, mert az évszázadok távolából rátalál arra, Aki „kezdetben volt”, az Élet Szavára, a Názáreti Jézusra. Életvitelét látva mások is csatlakoznak hozzá, szegénység, tisztaság és engedelmesség evangéliumi tanácsokat megtartva.
1225-ben félig vakon, tizenkétféle betegségtől szenvedve megírja a „Teremtmények énekét” (Naphimnuszt).
Járt a Szentföldön, találkozott a pápával is, végtelenül alázatos és engedelmes volt Egyháza iránt, és a pápa iránt. 
1226. október 3-án halt meg. 4-én temették el a Szent György templomba. Alig két évvel később IX. Gergely pápa szentté avatta. Földi maradványait 1230-ban vitték át és temették el a tiszteletére épített Szent Ferenc bazilikába.

Első alkalommal olvassunk el egy részletet Végrendeletéből:
Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogyan kezdjem el a bűnbánattartást: míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére. Utána egy kevés ideig még vártam, azután elhagytam a világot.
És az Úr templomaiban olyan mély hitet öntött belém, hogy ilyen egyszerű szavakkal imádkoztam: Imádunk téged, Urunk Jézus Krisztus, a világon lévő minden templomodban, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.
Azután egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr és ad szüntelenül papjai iránt, kik a római Szentegyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék. És ha akkora bölcsességgel rendelkeznék is, mint Salamon, és szegényes papokkal találkoznék a világban, akaratuk ellenére semmiképpen sem akarnék plébániájuk területén prédikálni. És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket és a többieket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők. És ezt azért teszem, mert Isten magasságbeli Fiából testi szemeimmel itt e földön semmi mást nem látok, mint szentséges testét és szentséges vérét; ezt pedig ők érintik kezükkel és másoknak is ők szolgáltatják ki. Ezért óhajtom, hogy mindenekfölött becsüljék, tiszteljék és méltó helyen őrizzék ezeket a szentséges titkokat. Ha tehát valahol Isten szent nevét és igéit tartalmazó írást illetlen helyen találok, azonnal felemelem, és másokat is kérek, hogy emeljék fel és tegyék illő helyre azokat. És kötelesek vagyunk tisztelni az összes teológusokat és azokat is, akik az isteni szent igéket hirdetik, mint akik lelket és életet árasztanak felénk.
És miután testvéreket adott mellém az Úr, senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem ezt ő, a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem. És kevés és egyszerű szóval írásba foglaltattam ezt, a pápa úr pedig megerősítette számomra. És akik jöttek, hogy elfogadják ezt az életmódot, mindazt, amijük csak volt, a szegényeknek adták. És beérték kívül-belül foltozott habitussal, övvel és alsóruhával. És nem akartunk többet birtokolni. Mi klerikusok, a többi klerikushoz hasonlóan mondtuk a zsolozsmát, a laikusok pedig a Miatyánkot mondták. És igen-igen szívesen időztünk a templomokban. Tanulatlan emberek voltunk, és mindenkinek alárendeltjei.
És én két kezemmel dolgoztam és akarok tovább dolgozni. És határozottan kívánom, hogy a többi testvér is dolgozzon, ahogy a tisztesség megkívánja. Akik nem tudnak dolgozni, tanuljanak meg; nem kapzsiságból, nem a munkabér megszerzéséért, hanem a példaadás kedvéért és a henyélés elkerülése végett. És ha munkánkért nem adnák meg a bért, akkor járuljunk az Úr asztalához, vagyis ajtóról-ajtóra járva kéregessünk alamizsnát.
Az Úr nyilatkoztatta ki nekem, hogy ezt a köszöntést használjuk: Az Úr adjon neked békességet! Vigyázzanak a testvérek, hogy templomokat, szegényes hajlékokat és minden épületet, melyet számukra emelnek, csak abban az esetben fogadjanak el, ha azok illenek a szent szegénységhez, melyet a regulában megígértünk. És mindig csak mint jövevények és zarándokok, vendég módjára lakjunk bennük. Az engedelmesség nevében szigorúan megtiltom minden testvéremnek, hogy akár személyesen, akár mások közvetítésével kiváltságlevelet merészeljenek kérni a római kúriától templom vagy valamilyen hely részére, prédikáció ürügyén, vagy éppen testi üldöztetés esetén, bárhol is tartózkodnak. És ha valahol nem fogadják be őket, menjenek más vidékre, hogy ott Isten áldásával bűnbánatot tartsanak.
És feltétlenül engedelmes akarok lenni a testvéri közösség miniszter generálisának, és annak a gvárdiánnak, akit ő jónak látott mellém rendelni. Fogolyként akarok az ő kezei közt lenni, s az ő engedélye és akarata ellenére egy lépést sem kívánok tenni, sem mást cselekedni. Mert uram ő nekem. És bár egyszerű, beteges ember vagyok, mégis kívánom, hogy állandóan mellettem legyen egy klerikus, hogy a regula előírása szerint együtt végezze velem a zsolozsmát. A többi testvér is hasonló módon tartozik engedelmeskedni gvárdiánjának és végezni a zsolozsmát úgy, ahogyan a regula előírja. És ha akadnának közöttük olyanok, akik nem a regula előírásainak megfelelően végzik a zsolozsmát, vagy abba újításokat akarnának belevinni, vagy pedig nem katolikus módon élnek, az ilyeneket minden testvér az engedelmesség erejénél fogva köteles, bárhol is találja őket, a legközelebbi őr elé vinni. És az őr az engedelmesség erejénél fogva köteles éjjel-nappal erősen őriztetni a foglyot, hogy ki ne szabadulhasson kezéből, míg csak át nem adja a miniszter provinciálisnak. És a miniszter provinciális szintén az engedelmesség erejénél fogva köteles őt megfelelő testvérekkel éjjel-nappal fogolyként őriztetni és az ostiai úr elé vinni, aki ura, védője és fenyítője az egész testvéri közösségnek.