Szent Josemaría Escrivá de Balaguer 1902. január 9-én született a spanyolországi Barbastróban, Huesca tartományban. Tizenöt-tizenhat éves korában érezte először az isteni hívás jeleit, és elhatározta, hogy papi pályára lép. Teológiai tanulmányait 1918-ban kezdte meg a Logroñói Szemináriumban, majd 1920-tól a zaragozai San Fancisco de Paula Szemináriumban folytatta, ahol 1922-től szuperiorként tevékenykedett. 1923-ban - teológiai tanulmányaival párhuzamosan - polgárjogi tanulmányokba kezdett a zaragozai egyetemen egyházi hatósági engedéllyel. 1924. december 20-án diakónussá, majd 1925 márciusában pappá szentelték.
Egyházi szolgálatát a perdiguerai plébánián (zaragozai egyházmegye) kezdte, majd Zaragozában folytatta. Mint mindig, 1927 tavaszán is érseki engedéllyel költözött Madridba, ahol fáradhatatlanul folytatta papi tevékenységét minden társadalmi rétegben. Nem sajnálta idejét sem a külváros szegényeitől és rokkantjaitól, sem a kórházak gyógyíthatatlan betegeitől és a haldoklóktól. Káplánnak nevezték ki a Patronato de Enfermos-ban (Betegek Patronátusa), ami a Szentséges Szív Apostoli Dámáinak (Damas Apostólicas del Sagrado Corazón) szociális tevékenysége volt. Ugyanakkor professzorként működött az egyetemi akadémián, miközben doktori tanulmányait végezte polgárjogból, amire ebben az időben csak a madridi egyetemen nyílt lehetőség.
1928. október 2-án az Úr világosan megláttatta vele azt, amiről addig csak előérzete volt. Ennek hatására Szent Josemaría Escrivá megalapította az Opus Deit. Mindig az Úr akaratát követte, így 1930. február 14-én megértette, hogy az Opus Dei apostoli munkáját a nőkre is ki kell terjesztenie. Így új út nyílt meg az Egyházon belül, mely azért jött létre, hogy a mindennapi munka megszentelése által minden társadalmi osztályon belül előmozdítsa az életszentségre való törekvést és az apostolkodást a világban anélkül, hogy az embernek meg kellene változtatnia életállapotát.
1943. február 14-én alapította meg a Szent Kereszt Papi Társaságot (Societas Sacerdotalis Sanctae Crucis), amely elválaszthatatlan egységet képez az Opus Deivel. Ez tette lehetővé annak későbbi engedélyezését, hogy az Opus Dei laikus tagjainak pappá szentelése mellett az egyházmegyés papok is részesüljenek az Opus Dei szellemiségéből és aszkétikájából oly módon, hogy papi szolgálati kötelességeik teljesítésében törekszenek az életszentségre, miközben továbbra is kijelölt ordináriusaik fennhatósága alatt folytatják tevékenységüket.
Szent Josemaría Escrivá 1975. június 26-án hunyt el, miután már évekkel korábban Istennek ajánlotta életét az Egyházért és a pápáért. A római Béke Királynőjének szentelt templom kriptájában temették el. 1975. szeptember 15-én egyhangúlag választották meg utódjául Mons. Álvaro del Portillót, aki hosszú éveken át volt az Alapító legközelebbi munkatársa. Az Opus Deit, amely már kezdettől fogva élvezte az egyházmegyei hatóságok jóváhagyását, majd 1943-ban megkapta az appositio manuum-ot és azt követően a Szentszék jóváhagyását, II. János Pál pápa 1982. november 28-án személyi prelatúrává emelte. Ez volt az a jogi státusz, amelyet Szent Josemaría előre látott és kívánt.
2001. december 20-án II. János Pál pápa hivatalosan elismerte, hogy a Boldog közbenjárása által történt egyik csodának nincs természetes magyarázata, és ezzel Josemaría Escrivá szentté avatása annak utolsó szakaszába érkezett. 2002-ben a bíborosi konzisztórium február 26-i ülésén hozták nyilvánosságra a szentté avatás időpontját: 2002. október 6. (az életrajz forrása: opusdei.hu)
Első alkalommal "Az ima párbeszéd" című írásából idézünk:
Már az ima útján járunk. Hogyan menjünk tovább? Nem vettétek észre, hogy sok férfi és nő azt a benyomást kelti, mintha önmagukkal beszélnének, és szívesen hallgatnák önmagukat? Csak szavak és szavak önmagukkal beszélgetve, fáradhatatlan körökben problémák körül, amelyek gondot okoznak nekik, de közben nincs hely megoldások számára: azt kell gondolnunk, hogy az ilyen emberek egyetlen mozgatója az a beteges élvezet, hogy önmagukat sajnáltassák vagy csodáltassák, semmi egyéb.
Ha valóban teljes nyíltsággal csupán könnyíteni akarunk szívünkön, tanácsot kérünk olyan emberektől, akik szeretnek és megértenek minket. Beszélünk az apánkkal, anyánkkal, feleségünkkel, férjünkkel, testvérünkkel, barátunkkal. Ez már párbeszéd, még ha gyakran nem is annyira szeretnénk valamit, mint elmondani, ami foglalkoztat, kiönteni a szívünket. Kezdjünk el Istennel is így beszélgetni, abban a biztos tudatban, hogy hall bennünket, és válaszol nekünk. A szavaira figyelni fogunk, és megnyílunk neki alázatos, bizalommal teli társalgásban, amelyben szó lesz mindenről, ami elménket és szívünket foglalkoztatja: örömteli és szomorú élményekről, reményekről és csalódásokról, sikerekről és sikertelenségekről, még jelentéktelen mindennapi élményeinkről is. Mert időközben észrevesszük, hogy mennyei Atyánkat minden érdekli, ami ránk vonatkozik.
(...) Ha Istent keressük, akkor egész napunk egyetlen beszélgetéssé alakul át, amely bensőséges és bizalommal teli. Nagyon gyakran mondtam és írtam, de most még egyszer megismétlem: az Úr saját példájával adta tudtunkra, mi az egyedüli helyes mód a Vele való kapcsolatban: a folytonos ima, reggeltől estig és estétől reggelig. Ha mindent könnyen elvégzünk: "Köszönöm Istenem!" Ha jön egy nehéz pillanat: "Uram, ne hagyj el!" És ez az Isten, aki szelíd és alázatos szívű (Mt 11,29), nem fogja kérésünket elutasítani, nem lesz közömbös irántunk, hiszen azt mondja: Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. (Lk 11,9)
...Első dolgunk mindig a beszélgetés Istennel, Atyánkkal. Őt keressük lelkünk központjában. Ne hagyd el ezt, mint jelentéktelen kicsiséget. Ellenkezőleg, ez a soha nem terméketlen benső élet világos jele, az igazi szeretetben kibontakozó párbeszédé. Ha ebben élünk, attól a lelki egyensúly nem szenved kárt, hiszen egy keresztény számára ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, mint a szív dobbanása.
